Történt vala az Úrnak 2004-ik esztendejében, mikor a magyar ember a jeget még jégnek hívta, hogy egy barnahajú legény, Dombay Róbert a következőket szólta komájának, Janík Pálnak:
- Nem akarsz velem zenélni?
- Dehogynem! De te milyen hangszeren játszol?
- Semmilyenen. 
- Akkor vegyünk neked basszusgitárt!
És e tartalmas, teret és időt felölelő, hangulatviharban izzó beszélgetés egy lavinát indított útjára. 
Miután Dombesz kezébe fogta első gitárját, Janik Pál úr (ki volt néki kollégája) szólógitáron kísérte játékát. Kísérni volt kénytelen, mivel Halacska ujjai oly módon nekiiramodtak a húrrengetegnek, hogy azt képtelenség volt improvizatív hozzáállás nélkül logikusan toldalékolni. Első próbák egy kanapén történtek, sok nedű és ízletes finomság, valamint televízió kíséretében, aminek is fültanúja vagyon az akkoriban még igencsak serdülő legényke, Joe is. Ki gondolván egyet, ritmikus pufogásba kezdett egy afrikai tam-tam dobon (mely Kína szorgos fiai kezei nyomán látott napvilágot). 
Sok gyakorlás után rájöttek, hogy a véletlenek játékaként, a ritmus szerinti akkordváltások szimbiózisa során a szerzeményre tökéletesen ráénekelhető Máté Péter - Azért vannak a jó barátok c. alkotása. Az egyetlen problémát abban vélték felfedezni, hogy egyikőjük sem volt egy pacsirtahangú ének betyár. Ennek okán történt vala, hogy a formáció négytagúvá bővült egy hegedülést mívelő hölggyel. Ez a bővülés meg is szülte gyümölcsét, ugyanis az év nyarán megtörtént az első fellépés.
Nem sokkal később a hegedülista hölggyel történt vala vele valami. Elment idegen ajkúak országába írni. 
A megmaradt trió nem adta fel a lelket üdítő, muzikális szórakoztató formát. Hatalmas ambíciókkal csaptak újra és újra a húrok közé, mígnem a távoli magaslatokból érkező Ferenc meg nem kérdezte Dombesz barátunkat, hogy:
- Ti zenéltek?
- Igen.
- És nem akartok velem zenélni?
- De!
A szinte már több percig elhúzódó szóorkán után megállapodtak, hogy közösen nekiveselkednek egy próbának. Meg is lepődött a három őskövület, ahogy az új erő, a friss, pulzáló, fiatalos lendületű Ferenc tangóharmonikán adott teret gondolatainak. Végülis a sok jól sikerült próba után négyes fogattá alakultak.
Kis idő után rájöttek, hogy megfeledkeztek egy igencsak fontos apróságról, mondhatni szösszenetről. Még mindig nem volt, ki énekével kápráztassa el a nagyérdeműt. Meg aztán ének nélkül az inspiratív kisugárzás is egyre inkább alábbhagyott.
Történt vala azonban, az Úrnak egy későbbi esztendejében (krónikaírók híján pontosan nem datálható), mikoris a magyar ember még kanállal ette a levest, hogy két fehérnép csatlakozott a formációhoz, gondolván, ők képesek lesznek a zenei hangokat énekükkel zenévé gömbölyíteni. 
S lőn is rá képességük biza, azonban egy óvatlan pillanatban Fecó, a "nagy", fültanúja volt az egyik négyfalközti próbálkozásnak, s rögvest gondolta, hogy "Hejj, mi a kő, tyúkok itten?! Egy gitárral kibővítem!". Majd a következő próbán már ő is aktív szereplőként debütált, a hatok legnagyobb örömére. 
Telt-múlt az idő, a tavaszra nyár, a nyárra iskolakezdés jött, mikor is sok-sok közös fellépés után a társaság legsötétebb hajú tagja arra lett figyelmes, hogy egyre nagyobb pocakkal bír, majd úgy kb. 9 hónappal később, már szófoszlányokkal is illeti őt szerelme gyümölcse, amiből következett is vala, hogy Erzsike hanyagolni volt kénytelen a közös apropókat.
Hosszú ideig a formáció nem is talált a helyére megfelelő egyént, de annál több barátra tett szert. Állandó öntögetővel, segítővel, kritikussal bővült a banda, Zoli személyében, kit egy motoros balesetnek köszönhetően lehelt a zenekarba az élet lágy szellője. Az így állandóra bővült formáció rengeteg koncert és egyéb megpróbáltatás után találkozni volt kénytelen a ténnyel, hogy a másik grácia is előtérbe helyezi önnön szerelmének gyümölcsét, ki ekkorra már biza alulról ütögette 8-ik életévét.
Úgy esett hát, hogy újabb alkalommal szembesült a zenekar a ténnyel, miszerint megint nincs, ki hangjával kényszerítse térdre a nagyérdeműt. Bár akkorra már Pál úr és Joe is köszörülte torkát néhány alkotásban, mégis úgy érezték, hogy biza női hangszín nélkül nem Duna a Duna! Majd Dombesz talpraesettségét bizonyítva bandába terelte a zene egy elveszett bárányát, Szimit, ki az első fülinzultációk után, szinte minimális gondolkodással bevetette magát a harmóniákkal felkorbácsolt muzikális hullámok közibe.
Ekkor jött el az Úrnak 2010-ik nyara, még egyelőre az énekkel és zongorával is díszítő Alicával felálló banda életében...

E nosztalgiákra módot adó, veretes történeti áttekintést Joe hatalmas memóriájának és a visszaemlékezésben játszott méltán vitathatatlan érdemeiben gazdag akaratának köszönhetjük. Aki a fenti sorokat érti, írja meg nekünk is! :)

Azóta sok víz és árvíz lefolyt a Dunán, dobosok jöttek, mentek, de örömmel mondhatjuk 2014-ben 10 évesek leszünk. Aki nem hiszi járjon utánna.... :)